A „halál jó” témáról nem azért írok, hogy kedvet csináljak a meghaláshoz, hanem azért, hogy eltüntessem a félelmet. Tudom, ez nem mindenkinél fog hatni, főleg annál nem, aki nem hiszi a túlvilágot, aki nem hiszi Istent, aki sötét életet élt. De hátha a többinek használ, s akkor viszont nem kár, hogy megírom. A halál egy jótékony dolog, mert, ahogy a magot elvetjük a földbe, és elrohad, majd új élet sugárzik belőle, ugyanígy vagyunk mi is: eltemetjük a testünket, ami elkopott, beteg, mindenféle baja van, kimegy belőle a lélek, mert új életet akar. Ezt a régit, elkopottat meg elvetjük, és új élet sarjad ki Isten segítségével, kinek-kinek az érdeme, akarata szerinti világokba és szintekbe. De minden eltávozott új lehetőséget kap, mindenképp segíti az Isten, aki végtelenül jó, így pont ezért nem fog olyan életet adni senkinek, ami ártana, vagy neki hátrányos, sőt, segíteni fogja a lelki fejlődése és tovább haladása szempontjából.

Azt gondolom, hogy nem szabad reszketve félni a haláltól, és nem szabad félelmetes módon közelíteni, ahogy a társadalom belénk beszéli. Igaz, hogy Dél-Amerikában, az indiánoknál és nagyon sok népnél más megközelítésben él a halál elfogadása, csak a „kulturált” Európában és egyéb „civilizált” közösségeknél ilyen félelmetes, mert ők elszakadtak a gyökerektől, a valós élettől.   

Az igaz, hogy annak nagyon rossz, aki itt marad, főleg ha hullámokban éri a racionális és a szentimentális megközelítés, mert mindenkinek fáj annak az elvesztése, akit szerettünk. Mégis azt gondolom, tudom, minden ellenkező híresztelés ellenére, a halál jó.[1]

A haláltól nem szabad hisztérikusan (s sehogyan sem…) félni, úgy kell gondolkozni róla, ahogy a fentiekben leírtam. Ha hasonlatképpen a kertekről gondolkodom, hogy akkor lesz jó a termés, ha jó földbe vetek, jó környezetet biztosítok, s ápolom. Pont így van a lelkem is: akkor lesz megfelelő helyen, ha nem szennyes, hanem fény-állapotokat biztosítok neki, magasrendű törvények szerint élek. Mindenkit arra ösztönzök, aki még él, aki olvassa és teheti, hogy próbáljunk meg egy picit finomítani, betartani az isteni törvényeket, kicsit Isten felé fordulni, és akkor biztos, hogy nem lesz rettenetes nekik sem az eltávozás.

Részemről elmondhatom, hogy többféleképpen megtapasztaltam a halált. Egy 20 évvel ezelőtti műtéti kivéreztetés után a vérnyomásom nullára esett le, és mikor toltak ki a műtőből, éreztem, hogy miután megszűnt a fájdalom, láttam, hogy az ajtó fölött vagyok, és nem fájt semmim. A békesség elöntött, és végtelen boldogság, nyugalom volt bennem. Végül, egyszer csak elkezdtek üvöltözni, visszatoltak, és egy idő múlva - amire nem emlékszem- iszonyatos fájdalom öntött el, visszatértem ebbe a nyomorult életbe. Akkor, bevallom őszintén, igen mérges voltam, hogy miért nem hagytak békében.

Hasonló élményem elmélkedésben többször is volt, ahol szisztematikusan gyakoroljuk a meghalást, és ez egy nagyon jó dolog, mert a félelem megszűnik. Az emberekre jellemző a halálfélelem, ami szorongóvá teszi őket. Tapasztalatunk az, ha valaki elmélkedésekben mer meghalni, az általában nem azzal foglalkozik, hogy visszajöjjön, hanem inkább rá kell beszélni, hogy visszajöjjön, mert még ez nem az ő ideje. Majd azt az Isten tudja, mikor megy el végleg. Mikor itt van az ideje az embernek, nem kell félni, az egy nagyon jó, kiterjedt fényes állapot, nagyon nagy béke, semmi nem hiányzik, semmi nem fáj, semmit nem birtoklunk, de mégis a teljesség birtokában vagyunk. Ez egy nagyon jó helyzet.

Természetesen, ha az ember olyan életet élt, akkor kap egy új, jobb lehetőséget az univerzumban bárhol, és megújult külsővel, belsővel, tisztába téve magát, összegezve a tapasztalatokat új lehetőségekkel indulhat. Ez nem rossz, csak el kell engednünk a földet, el kell engednünk a ragaszkodást, el kell engednünk azt, hogy ez az egy élet van. Azt nem merem állítani, hogy mindenkinek egyformán fényélménye lesz, mert nem mindenki élt úgy, de egy biztos, mindenkit segíteni fog az Isten és mindenkinek új lehetőséget ad, csak a lehetőségek milyensége lesz más.

Meghalni nem olyan rossz, mint bárkit haldokolni látni. A távozó ember -mivel halál nincs is -, átmegy egyik formájából a másikba, és lássuk be, illetve tapasztalataink szerint, nem is vonzódik vissza, legfeljebb talán egy két napig - de nem mindenki – ragaszkodna azért régi formájához, de akkor sem jellemző, csak ha nagyon földies volt. Az egész olyan, mint mikor valaki hosszú út előtt áll, és felszáll a vonatra. A célt nézi, hogy hova érkezik, egyre halványabbá lesz, így nem nagyon érdekli, hogy honnan indult el. Akinek fáj, az az lesz, aki a peronon maradt, a fájdalma hogy többet már nem fogják látni a „halottat”. Ez biztos is, mert ez a távozás innen a földről, ebben a formában egyedi.

A halál, lehet egy megváltás. A kórházi bent fekvésem alapján tapasztalva, a 90-100 év közötti emberek egy részének - meg kell, hogy mondjam, már gondolkoztam rajta, hogy nekik- megváltás lenne a halál. Ők kifeküdt sebekkel, nincsenek maguknál, a környezetüket agyon idegesítik, saját magukkal nincsenek tisztában, pelenkában fekszenek, és így tengetik a napjaikat. Nem vonzó, senkinek sem kívánom. Ezt és egyebeket látva csak azt kérem az Úristentől, hogy én addig éljek, ameddig tudok mozogni, és ameddig észnél vagyok, ellenkező esetben kérem, hogy vigyen el, mert a halál jó, az újrakezdés és a végleges befejezés jó. Felesleges, nem kell ebben a formában szenvedni, el kell ezt a formát engedni. Ha nem engedjük el, akkor fogunk úgy járni, mint akik hónapokig gumidominóznak a halállal, mert félnek meghalni.    

Nem szabad félni, át kell adnunk az életünket Istennek, mert ha nem adjuk át, akkor hosszú-hosszú haldoklás következik, ami valóban fájdalmas lesz. Ha menni kell, úgysem lehet megváltoztatni, csak egy kis időre elhúzni, amiben nem lesz köszönet. De ha nem kell menni, akkor megment a halálveszélyben is az Isten. Mert tán egy leckét ad, vagy mutatja, hogy is lehetne élni, és akkor csak egy fricskát kaptunk (pl. súlyos, kilátástalan betegségből való felgyógyulással), még ad életet itt a földön, azért, hogy megtegyük, amiért itt vagyunk. Persze, ha nem akarják megtenni, akkor más a kérdés, akkor kérdéses a további kimenetel, de a céltalan, haszontalan élet az nem kegyelem, az lehet egy büntetés is, ezt én nem akarnám se magamnak, se másoknak.    Azt gondolom, éljünk úgy, hogy ne féljünk meghalni, mert a halál nem rossz, sőt kimondottan jó az újrakezdés, Istenhez való végleges visszatérés. De ez utóbbi nagyon keveseknek sikerül. Viszont nem azt jelenti, hogy öngyilkos legyen valaki, mert ott teljesen más a megítélése, csakis akkor szabad meghalni, amikor Isten akarja, és ebbe nyugodjon bele mindenki.

A halál az anyag s nem a lélek pusztulása. (...) A halál az állapotváltozás. A lélek egyedül kezd élni. Mindaddig, amíg a testtől el nem vált, kézzel tapintotta a dolgokat, szemével nézett, fülével hallott, a dolgok lényegét azonban önmagában ismerte. Mesa Selimovic