Vargáné Pável Márta Alább egy internetes portálról http://toochee.postr.hu/europa-karacsonyra-keszul „Európa karácsonyra készül… A karácsony az összes vallási jelképe ellenére szép lassan veszti el szakrális jellegét, és alakul át multikulturális szeretet-ünneppé.” A két kép közül az egyik még csak tükröz valamit a szakralitásból, a másik már egy vásári kép. Karácsony időpontja a mai emberek életében sok szempontból is fontos: keresztényeknek Jézus Krisztus születése, buddhistáknak a fény ünnepe, a pogányoknak téli napforduló, új időszak kezdete, főleg hogy év végéhez közeledve, már egy kicsit az újévre, a jövőre is gondolnak. A nem hívőknek pedig egy vásárlási pankráció, és óriási pénzek elköltése az egész évben nem, vagy alig gyakorolt szeretet kompenzációjaként. Egy kicsit a Karácsony érzelmileg – szinte egységesen – túl van spirázva, főleg a nem mélyen hívők körében. Itt az egész évi fáradtság, meg hogy a szeretet ünnepe, de nincs kit szeretniük; mert a gyerekek kirepültek, nincsenek a szülőkkel, vagy esetleg elhagyta az egyik fél a családot. De időseknél természetes lehet az is, hogy az egyik a közelmúltban meghalt stb., az emlékek, a hiánya és ennek az ünnepnek a jellege egy olyan mértékű emocionális kiáramlást okoz, aminek következményeként sokszor önsajnálatukban az öngyilkosságig is elmennek az emberek. Nos, ez lett a szeretet ünnepéből. Nekem gyermekkoromban átélt trauma miatt szorongató érzés volt kb. 3 évtizedig a Karácsony, mára már úgy vélem, hogy magam is behívtam ekkorra a bajokat. A karácsonyfa alól ment el a nőjéhez az apám, ilyenkor anyám lelki összeomlásokban szenvedett. Ekkor esett véletlenül az opál gyűrűm a tűzbe, ami a fa berakásánál lejött az ujjamról és kiégett, ekkor lett beteg egy családtagom, mentő stb., stb. Így a Karácsony többnyire horror volt, de ennek hála Istennek már vége lett.

Kis valós történet, hogy a hittanos gyerek hova várná Jézust? Jellemző a mai kiürült világra az alábbi történet, ami kb. 20 éve történt. Hittanórán beszéltem Jézusról, részletesen szinte vizuális mélységekig bemutattam, hogy keresték a szállást, de nem kaptak, és kényszerűségből egy elhagyott istálló/fészerszerű helyen feküdtek le, ahol éjjel megszületett Jézus. Majd a történet végén sorra kérdeztem a gyerekeket, ha ma lenne ez a szálláskeresés, ki mit tenne. Tanulók sorra mondták, többsége azt, hogy befogadnák, volt olyan is, aki azt mondta, „ők nem, elküldenék, mert a papa nem engedné be” stb. Az egyik gyerek - aki kissé butácska volt, ámbár emeletes házban lakott a família, s adventkor akkora koszorú volt kívül az ajtón, mintha egy családi sírra való lenne - rám nézett a szép kék szemeivel, és nagyon őszintén azt mondta: - Márta néni, mi nem tudjuk befogadni, nekünk nincs istállónk! Régen, magam is meg voltan őrülve, hogy nagyon szép legyen a fa, és minden meglegyen Karácsonykor. Mára - persze ebben benne lehet az öregség is- annyira nem érdekel. Az elmúlt évben is arra gondoltam, nem kell fa, minek, de a férjemnek és az unokáimnak engedve végül mégis lett. Istenhez egyre jobban közeledve úgy érzem, bennem van, s nekem mindennap Karácsony, Húsvét, a Vele való teljes béke és öröm tölt el. Ahogyan Avilai Szt. Teréz lelki anyám mondja: Isten egyedül elég! Nos, ezt kívánom minden kedves embertársamnak.